Hogy készültek a nagykendők
A dolog úgy kezdődött, hogy a pancsingoláshoz szükségem volt egy maréknyi gyapjúra, amit megfestek, és rátömörítem az alapra. Egy ismerős mondta, hogy szerez ő nekem, csak várjam meg a nyírást. Már el is felejtettem az egész pancsingolást, mikor szólt, hogy menjek a gyapjúér. Csak néztem. A marék gyapjú egy akkora zsák volt, hogy fel se tudtam a biciklimre tenni. Négy kiló. Csak úgy, barátságból. Szép fehér volt a tetején, de gondoltam nem árt az illatának egy kis mosás, teleengedtem a kádat illatos mosószeres vízzel, és beleöntöttem. Még át se nedvesedett, már egy merő trágyalé volt a kád. Gyorsan kikapkodtam, vissza a zsákba, jajj dehogy kell ez nekem, barna csíkot húzva kivonszoltam a kuka mellé, katasztrófa sujtotta fürdőszobámat egy napig csutakoltam.
De a kukás nem jön minden nap, nekem pedig megjelent gondolataimban nagyanyám, és nagyon csúnyán nézett rám ekkora pazarlás láttán. Reggel visszavonszoltam a zsákot a kert végibe. Az interneten nem találtam információt, hogy mit kell ezzel csinálni, hát elhatároztam, hogy a legilletékesebbet keresem meg. Elbicikliztem egy közeli (10 km) tanyára, ahol tudtam, hogy tartanak birkákat. Már messziről látszott, hogy a woolmark gyapjú reklámját nem ezekkel az állatokkal forgatták. Színük mint az anyaföld, minden oldalon lógnak a koszkoloncok, szargrabicsok, és a létező összes környékbeli dudva szúrós termései. A juhász – miután leszedte rólam az acsarkodó kutyáit - és meghallgatta hogy minek jöttem, sommásan ennyit mondott:. Ki kell mosni. Sercintett, és megfordult, jelezve, hogy továbbképzésemet befejezte.
Ha ki kell mosni, ki kell mosni. A pincéből előbányásztam egy 200 literes bádoghordót, teleengedtem vízzel, bele a matériát, és egy felmosófával gyúrtam, gyömöszöltem, forgattam. Hagytam ázni, és másnap a levét ráöntöttem a rózsákra. A rózsák hálás sóhajokat eregettek felém, és orral érezhetően mindent megtettek a bűz közömbösítésére. De meg kellett állapítani, hogy a birkaszar olyan mint a gömbvillám: vízben nem oldódik. A harmadik napi ázás után is jól felismerhető bogyók színesítették a képet. Kesztyűs kézzel végigbogarásztam az egészet, de még így is további egy hét eltelt, hogy a víz már ne legyen barna.
Ekkor kis adagokban alaposan kimostam mosószeres vízben, és kitettem száradni. Már kezdett emlékeztetni a woolmark gyapjúra, én pedig nézegettem a kötős könyveimet, mi minden lesz ebből. Még hátra volt a szúrókák kiszedegetése, ehhez nyugdíjas családtagjaim segítettek, csipeszekkel felszerelkezve az utolsó pici nem oda illő bogáncs szálacskát is kiszedték.
A gyapjú tehát illatos volt, hófehér, és tökéletesen tiszta. A neten találtam egy gyapjúfonót – nem írom hogy hol, de valahol a Dunántúl déli részén, ahol közölték, hogy 1800 forintér kártolják, és fonják. A gyapjú három kiló, elküldtem, és vártam. Egy hónap múlva – sürgetésemre – megkaptam a fonalat. A fonal ekrű színű volt, büdös, és tele az apró bojtorján termésével, ami az én gyapjúmban eredetileg nem volt. Ráadásul a 2.1 kg-os csomagba sikerült 2.5 kg gyapjút beletegyenek, legalábbis a papír szerint ennyiért fizettem. Még ezt is megbocsátottam volna, de vastag, és durva is, pulóverek, sálak, stb. kötésére teljesen alkalmatlan. Postaköltséggel együtt 7000 forintomba van a két kiló ingyen gyapjú, amit készen 6000-ér kaptam volna meg.
A festés, és a kötés már nem történet, az már ment, mint a karikacsapás.
Ja, és a pancsingoláshoz szükséges gyapjút gyönyörűen megfestve hat színben párszáz forintér megkaptam, de a pancsingolástól már nagyon elment a kedvem.
